Tetszett a cikk?
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Giorgio Moroder a jövő zenéjét akarta megalkotni – és sikerült is neki. Nélküle másképp hangozna az elektronikus tánczene.

Ez a jövő hangzása, mesélte Brian Eno 1977-ben Berlinben David Bowie-nak, miközben a Heroes című nagylemezen dolgoztak közösen. Eno, aki Donna Summer I Feel Love című kislemezét vásárolta meg, már csak tudta, mit beszél, hiszen maga is folyamatosan dolgozott a könnyűzene megújításán, a határok tágításán (többek közt éppen Bowie Berlinben készült nagylemezein). Az I Feel Love, melyet Giorgio Moroder és Pete Bellotte szövegíró írt és gondozott producerként, valóban valami egészen újat hozott: a lábdobot kivéve csak szintikből kinyert szintetikus hangokból álló szám egyszerre rímelt a kor soulos-funkos táncparkett-hangzására, de ott volt benne – még a fűtött hangú, de repetitív énekben is - az a fajta hűvös elektronikuszenei világ is, ami leginkább a német popmérnökök, a Kraftwerk lemezeiről lehetett ismerős. Az I Feel Love megváltoztatta a jövőt, nélküle másképp, de mindenesetre másfajta zenékre buliznánk a klubokban.

Giorgio Moroder Dél-Tirolban született, olasz-osztrák közegben nőtt fel, pályafutását Nyugat-Németországban, Aachenben és Berlinben kezdte még a hatvanas években, aztán Münchenben folytatta az évtized végén, a hetvenesek elején. 1977-ben nem csak a Donna Summernek írt slágere jelent meg, hanem Moroder fontos szólólemeze, a From Here to Eternity is, amelyet két évvel később követett az E=MC² című album. Ezek előtt már megjelent több nagylemeze is, és e kettő utáni is gyakorlatilag folyamatosan adott ki szerzői albumokat egészen a nyolcvanas évek közepéig, sőt a kilencvenesekre is jutott kettő.

Mindezek mellett azonban elképesztő mennyiségű közös alkotói munkában vett részt és számos filmzenét is készített. Leginkább a Donna Summerrel 1975 és 1980 között készített hét nagylemez a jelentős, amely egyben dokumentálja a soulos diszkóból elektronikus, hi-nrg-s diszkóba való átmenetet. De, a teljesség igénye nélkül, dolgozott a Sparks-szal, a Japannel, a Blondie-val, David Bowie-val, Cherrel, Freddie Mercury-val, Falcóval is, megírta és producerként gondozta a Éjféli expressz (Midnight Express), az Amerikai dzsigoló (American Gigolo), az A sebhelyesarcú (Scarface), és a felújított Metropolis filmzenéjét, dolgozott a Top Gunon, ő volt felelős a Flashdance soundtrackjéért, egyik szerzője és a producere volt az 1984-es Los Angeles-i és az 1988-as szöuli olimpia hivatalos dalának, társszerzője a Végtelen történet The Neverending Story című főcímdalának (amit legutóbb a Stranger Things harmadik évadjában hallhattunk). És akkor tényleg csak egy részét soroltuk fel annak, hogy mit is hozott össze legtermékenyebb időszakában. Összesen három Oscar-díj tulajdonosa – az előbb említett Top Gun, Flashdance és az Éjféli expressz zenéiért.

2012-ben tért vissza a Google számára írt Racer című szerzeménnyel, de valójában 2013-ban, amikor felbukkant a Daft Punk Random Access Memories című albumán, ahol a zenekar egyenesen egy hommage jellegű spoken-word számot is szentelt neki, a Giorgio by Morodert, melyben – elképesztően meta módon - a laza funkos, diszkós, elektrós zene fölött Moroder hangját hallhatjuk, ahogyan a pályafutásáról mesél, többek közt arról, hogy a jövő zenéjét akarta megalkotni. Onnantól pedig nem volt megállás, Giorgio visszapörgött a kúlnesszbe: reklámzenét írt a Volkswagennek, ami a 2014-es Super Bowl-n is felhangzott, DJ-ként turnézni kezdett, 2015-ben pedig Déjá Vu címmel új nagylemezt adott ki olyan közreműködőkkel, mint Britney Spears, Sia, Charli XCX, vagy Kylie Minogue, akivel közös száma, a Right Here, Right Now az amerikai dance-lista élére került.

A nyugdíjba vonulást pedig, úgy tűnik, még mindig nem tervezi: 2019-ben legalábbis még turnézott, számos klub- és fesztiválfellépése volt. Tavaly májusban Budapesten, az Arénában láthattuk.