Öt az egyben – Malonyai Péter publicisztikája

Vágólapra másolva!
2020.11.08. 23:43

Néhány héttel ezelőtt tanult szerzőtársam, N. Pál József a súlyemelést írta le a sportág moráljánál fényévekkel magasabb nívón (Sportágsirató, október 15.), most én is beállok a sorba – az öttusa kapcsán.

Az esztendő elején már szóltam arról, hogy a hatalmasok fittyet hánynak a múltra, magukat előtérbe helyezve tárgyalnak a sportág ötkarikás részvételéről (Kaparj, kurta!, február 9.), megmentésnek álcázva izzadságszagú erőlködésüket.

A közelmúltban napvilágot látott a terv, ami – a sportág közelében felnőve állítom – kész röhej. Az öt sportágban hatvan (szünetekkel kilencven) perc alatt döntenék el, ki a legjobb. Mert a duma az, hogy a (tévé)nézőt kössék le, mondják, egy óra körüli az idő, amennyit képesek vagyunk egy helyben ülni és figyelni, mert ne tévedjünk: a nézettség meg a jogdíjak diktálnak itt is. Egyébként ha olyat látunk, ami tényleg érdekes, aligha hiszem, stopperrel mérhető a figyelmünk.

Esetünkben a hatalmas rohanás lesz a látvány, amelyben a sportolóknak percek alatt kell átállniuk a következő számra – ne feledjük, öt olyan sportágról van szó, amelyiknek mindegyike önállóan is emberpróbáló.

Napjaink versenyzői azt mondják, nincs beleszólásuk a dolgokba, ők arra készülnek, amire kell. Mi mást tehetnének, ám azért nem ártana, ha figyelnének az eredetre, a hírvivő meséjére. Ezerszer leírtam már, most sem mellőzhetem.

A futárnak fontos üzenetet kell kézbesítenie. Lóra pattan, de a lovat kilövik alóla, a rátámadókkal megvív, majd a pisztolyával fedezi magát, amíg eljut a folyóhoz. Átúszik a másik partra, s végül futva ér célba. Plasztikus történet, a lényeget emeli ki, régen a kezdő öttusázók is fújták, nem vagyok biztos benne, hogy most is.

Mindenesetre az előző két bajnokság győztese, Kardos Bence ismeri. Sőt. Az a véleménye, hogy a tervezett változtatás közel áll hozzá, hiszen – idézem – „a katona egyhuzamban küzdi le az öt akadályt”. Hát... Arról nincs szó a mesében, hogy egyhuzamban, ám az biztos, hogy nem hatvan perc alatt. Jó, hogy nem azt mondja az ifjú tehetség, hogy a hírvivő miért nem „dob” egy e-mailt, vagy teszi fel a közösségi oldalára az üzenetet.

Hatalmas csúsztatás a tervezett módi, főként azért, mert ott van érvként, hogy az öttusa 1912 óta szerepel az olimpiák műsorán. Nos, az öttusa hagyományait nem az jelenti, hogy az öt karika figyel rájuk, hanem hogy évtizedeken át igazi sportemberek vetélketnek egymással és saját magukkal, olyan férfiak (és most már nők is...), akik sokoldalúak, öt sportághoz értenek. Fábián László (olimpiai, hatszoros világ- és ötszörös Európa-bajnok) nem véletlenül állítja: „Az ötnapos öttusa volt az igazi. Akkor a 66 tagú mezőny naponta egy-egy számban küzdhetett, az összetettben elért eredmény pedig valósan tükrözte a felkészültséget.” És még egy mondat Fábiántól: „Egyébként ha megkérdezik, mi vagyok, mivel foglalkozom, elsőre az ugrik be, hogy öttusázó. Mert az vagyok, s az is maradok.”

Hogy ez mit is jelent, arról, hadd idézzem aranycsapataink (Balczó András, Móna István, Török Ferenc, illetve Fábián, Martinek János és Mizsér Attila) tagjainak szavait.

A világ valaha volt legjobbja, Balczó (háromszoros olimpiai, tízszeres világbajnok) egy átlagos napját így rögzíti Dávid Sándor Balczó című könyvében:

„Reggel fél hét tájban kelt, és futott körülbelül hét kilométert, hogy »kirázza az álmot a szeméből«. Bekapott valamit reggelire, aztán fogta a pisztolyládát, kiment a Marczibányi téri lőtérre, lőtt körülbelül százötvenet, összesen mintegy másfél órát töltött ott, aztán vissza a Margitszigetre az uszodába, megfürdött, »toprongyba« öltözött, azaz melegítőbe, és kiment valahová a hegyekbe, futott két órát, azaz huszonnyolc kilométert terepen. Megebédelt, lefeküdt másfél órára, aztán felkelt és kiment megint a hegyekbe, futott két órát, azaz huszonnyolc kilométert, aztán vissza a szigetre, egy hosszú fürdésre. Este vívott még egy órácskát, vacsorázott, naplót írt, lefeküdt.”

A programban tehát csak a lovaglás nem volt benne, ám azok sem voltak könnyebb napok, amikor a lovarda is szerepelt a műsoron.

Amikor pedig abbahagyta, így beszélt: „Azt különben már biztosan tudom, hogy az öttusától szabadulni a civil életemben sem tudok, összenőttünk mi már, nem is látnám értelmét a szakításnak.”

Török Ferenc (kétszeres olimpiai és négyszeres világbajnok), amikor célba ért a győztes tokiói olimpián (1964) úgy kifutotta magát, hogy oxigénpalackra szorult, ám amikor megtudta, hogy nyert, így kiáltott fel: „Ha kell újra lefutom...!” Móna István (olimpiai és négyszeres világbajnok) a mának szólóan mondta a korábbi szabályváltoztatások egyike után: „Nem a lovaspályát kell könnyíteni, hanem meg kell tanulni lovagolni!” És a hagyományokról szólva hozzátette: „Hát ennek vége, ezt tönkretették a felelőtlen sportvezetők, mondvacsinált, nevetséges érvekre hivatkozva, hozzá nem értésükkel, lustaságukkal a könnyebb utat választva.” Ez a lényeg, pedig Móna akkor még nem is sejthette a mai őrületet.

A szöuli klasszisok közül Fábiánt már idéztem. Martinek János (kétszeres olimpiai, négyszeres világ- és egyszeres Európa-bajnok) jelenlegi szövetségi kapitányként finoman fogalmaz, de azért a jelenről kimondja: „Az alapértékek egészen mások, van, amikor a hagyományokkal nem szabad szakítani.” Mizsér Attila (olimpiai, ötszörös világ- és kétszeres Európa-bajnok) a hazai viszonyokról beszél, de szavai jól jellemzik a nemzetközi vezérkart is: „Mindenki a pillanatnyi, rövid távú érdekeit próbálja érvényesíteni. (...) Nincs hosszú távú koncepció a sportágban. (...) Az üzleti életben megtanultam, akkor lehetsz sikeres, ha van egy hosszú távú koncepciód és pontosan tudod, milyen lépésekkel akarsz eljutni a kiinduló ponttól a célig. Mindent ehhez kell igazítani, ennek kell alárendelni, és akkor nem marad el az eredmény sem.”

Nem elbújni akarok az egykori klasszisok mögé, hanem úgy érzem, akkor adom meg a tisztességet az öttusának, ha korábbi világklasszisai mondják el a gyászbeszédet fölötte. A honfitársaim közül, mert én még abban nőttem fel, hogy az olimpiák előtti szokásos össznépi latolgatásnál az öttusázók rendre ott vannak az aranyra esélyesek között.

Rég volt, mostanság ilyesmiről szó sem lehet – az adatok egyértelműen bizonyítják. Például a riói olimpia (2016) számai. A 24.hu tette közzé, hogy a négy esztendővel korábbi (2012, London) időszakhoz képest a sportág akkor nagyjából hatszor annyi pénzt költött el évente, miközben Marosi Ádám 12., Kovács Sarolta és Demeter Bence 17., Földházi Zsófia 27. lett.

Drága kudarc volt.

Ha mindehhez hozzátesszük, hogy Magyarországon jelenleg összesen 16 olyan öttusázó van, aki már úgy-ahogy nevet szerzett magának, akkor nekünk édes mindegy, hogy milyen a versenyrendszer, de ez már az utódok gondja. A tizenhat között hat a felnőtt versenyző, három-három nő és férfi, az átlagéletkoruk 32 esztendő. Tízen (hét fiú és három lány) egészítik ki tizenhatra a létszámot, ők 21 éven aluliak, de a tizenkilencet már betöltötték.

Így néz ki egy levitézlett hungarikum.

Ha a sportág elöljárói tisztelnék a hagyományokat, akkor legalább lemondanának az öttusa (modern pentathlon) elnevezésről, úgy lenne tisztességes. Lehetne például 5 az 1-ben (a NOB-nak: 5in1), mert olyan az egész, mint a háromféle porból (instant kávé, tejpor, édesítő) kotyvasztott műital, amit igyekeznek eladni a hagyományos és klasszikus „espresso” elnevezés belekeverésével.

De legalább azt senki sem meri mondani, hogy jobb, mint amikor frissen daráljuk és főzzük a kávét.

Hagyományosan.

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik