„Rebrov karizmatikussága mint a röntgen a falon át, úgy világit” – Bezerics Dániel és a sport

– Három éve becsempészett egy kis Balatont a Ferencváros szívébe, s megnyitotta a Paletta Bisztrót a Tompa utcában. Itt lett Fradi-szurkoló vagy már Keszthelyen a zöld-fehérekért dobogott a szíve?

– Valahol Vincze Ottó kiflijéből indult a Fradi és a futball iránti szeretetem. Az első szerelem mindig nagyon erős és bizonyos szempontból egy életre szól. Ilyen nekem a Fradi. Emlékszem, édesapám már az 1994-es világbajnokság alatt megpróbált összeboronálni a focival, ő szent áhítattal nézte a meccseket a tévében, de akkor nem volt rám hatással. Aztán jött a Fradi 1995-ös Bajnokok Ligája-szereplése, és a foci „berúgta az ajtót” az én életemben is. Egyébként ha szülői indíttatásra válok szurkolóvá, apa „félrenevelt” volna, mert ő Dózsa-drukker volt. Aztán az élet úgy hozta, hogy ide költöztem a Tompa utcába, és a kisvállalkozásunk egész éven át nyitva tartó része ez a bisztró lett, amely a napi életmódunkat, -ritmusunkat adja, az életünk középpontját jelenti. Jó érzés, hogy itt az öltözködésében is meg tudja jeleníteni az ember, hogy büszke Fradi-szurkoló.

– Hogyan látja a Ferencváros jelenlegi, szintén BL-ben szereplő csapatát?
– Szögezzük le, hogy a futballkultúráról eget rengetően nagy véleménnyel nem vagyok, de azt nagyon bírom, ha eredményekkel tetten érhető a munka. Szerhij Rebrov rendkívül szimpatikus ember, illetve az a fajta szervezeti kultúra, ami az ő lényéből fakad. A karizmatikussága, mint a röntgen a falon át, úgy világit. Elképesztő az a munka, amit ők beleraknak a mindennapokban, s nekem ez a megalkuvást nem tűrő hozzáállás nagyon kedves. Ezzel szívesen azonosul az ember, és ez a Fradin, mint márkán és közösségen is túlmutathat. Olyan érték, amelyhez ökumenikusan lehet csatlakozni.

– Kosárlabda, tenisz, karate, vitorlázás, ökölvívás – néhány sportág, amelyet űzött vagy ma is az élete része. De nem látom a felsorolásban a labdarúgást. Sohasem rúgott labdába?
– Ne vicceljen! Persze hogy futballoztam, de baromi ügyetlen voltam. 1983-ban születtem, én még a grundgeneráció utolsó fecskéi közé tartoztam, a napok nagy részét valamelyik pályán töltöttem. De elképesztően tehetségtelen voltam, viszont elég pufi, a kaput flexibilisen kitöltöttem. Ám a keszthelyi gyerekkoromban – egy csodálatos pedagógusnak is köszönhetően – a kosárlabda lett a meghatározó sportágam, s hozzá köthető a sport szeretete. Mint utaltam rá, nem voltam sportos alkatú gyerek, baromi túlsúlyos voltam, de a kosárlabdázásban lett sikerélményem. És ennek köszönhetően nem is vesztem el teljesen a zsírtengerben, meg a nagyon rossz életmód útvesztőjében. Adott egy olyan alapot, amelyhez később vissza tudtam térni.

– A sportolást akkor sem hagyta abba, amikor már 180 kilót nyomott. Nem tette tönkre az ízületeit?
– Valóban, 180 kilósan is teniszeztem, el is törtem a bokámat. Azért a mentők kibírták röhögés nélkül, amikor le kellett vinni a pályáról. De mindig nagyon szerettem mozogni, s most már igyekszem egyre tudatosabban művelni, a genetikai adottságaimnak megfelelően. Mostanság a jóga van a rendszeres mozgásformáim között. Ügyetlen vagyok hozzá, mint a bot, de van egy viszonylag merev váz- és szalagrendszerem, amit át kell mozgatni. A saját határaimat akarom elérni, és ha lehet, tágítani, hogy ne legyek olyan hatvanéves koromra, mint a bádogember.

– Az elmúlt három évben az életmódváltásnak köszönhetően a kilói számának felét leadta. Viszont ha túlsúlyosan is sportolt, élő példája annak, hogy a fogyás valóban az étkezéstől függ.
– Így van, az étkezés a kulcs a fogyáshoz, és elsősorban lélekben dől el. Nem vagyok most sem vékony, de egészségesnek érzem magam, egészséges énképem van, és nincs önsanyargatás, feszültség. Rá kellett jönnöm, hogy életmódot kell váltanom, nem diétázhatok egy életen keresztül. Most már három-négy éve beállt és bevált az életformám.

– Tizenhat évesen eltervezte jó előre az életét, aztán mégsem minden az elképzelései szerint alakult. Az életszemlélet-váltása azt is magával hozta – sportnyelven szólva –, hogy csak a következő mérkőzésre koncentrál?
– Nagyon markáns és erős személyiség vagyok, konkrét elképzelésekkel. Az élettől azonban megkaptam azokat a pofonokat, amelyek nagyjából lábon kihordott ideg-összeroppanásszerűen megtanították azt, hogy tudni kell újratervezni, elhelyezni a kudarcokat az életben. Persze ettől még képes vagyok nagyívű képeket, stratégiákat festeni, de ha ezt lebontom a mindennapokra, látom a megoldandó feladatok listáját, viszont mégsem nyom össze, mert szisztematikusan koncentrálok a következő feladatra. De ahhoz, hogy ez így legyen, meg kellett tanulni a kudarcokat feldolgozni.

– Az ökölvívóringben is kapott már olyan pofont, amely után padlót fogott?
– Mostanában jó néhányszor előfordult, hogy nem voltam ott fejben. A kollégáim mulattak is azon, hogy kék-zöld fejjel, szétvert orral jöttem be dolgozni. A boksz egyébként a saját férfi énképemet, a belső tartásomat erősíti. Apa birkózott, sőt, a nagybátyja, Varga János olimpiai bajnok. Ahogy nekem apa megkérdőjelezhetetlenül a világ legerősebb embere volt, ha lesz gyerekem, neki én akarok lenni a legerősebb embere és az első számú szuperhőse.

– Lehetséges, hogy a birkózáshoz lett volna tehetsége?
– Nem tudom, szerintem inkább az ökölvívás fekszik nekem, ezzel kellett volna foglalkoznom húsz évvel ezelőtt. De erre nem volt lehetőségem Keszthelyen.

– A vitorlázásra viszont igen.
– Vitorlázni klassz, de gyerekként minden borulás után gyötrelem volt visszamászni a hajóba, ezért nem tudtam sikerélményként átélni. Másfél-két évtizedre szakítottam is vele, akkor jött vissza az életembe, amikor Balatonbogláron megnyitottuk az első Palettát. Akkoriban nagyon sokat dolgoztam, szét voltam szakadva, benne voltam az őrületspirálban, és akkor azt gondoltam, hogy a vitorlázás megnyugtat. Most már az a véleményem, hogy alapvetően azok az élethelyzetek nyugtatnak meg, amelyekben a természet nagyon közel engedi magához a kis lelkemet. Ez lehet egy baráti fröccsözés is a teraszon, vagy örömfőzés Gera Zoli anyukájával Palkonyán. Örülök, hogy néha tettestársa lehetek Márta néninek a konyhában. Az egyik barátom palkonyai bisztrójában, a Vajban dolgozik, ott ismertem meg. Csodásan cserfes asszony, akivel ha nem a sváb vagy a zalai paraszti ételekről beszélgetünk, természetesen a foci a téma.

– Sokat jelent az életben a sport, de mégiscsak a gasztronómia tölti ki a napjai java részét.
– A főzés nekem önkifejezési forma. Olyan családból származom, amelyben az „aki szeret, etet” attitűd volt a jellemző, s amely már függősségbe csapott át. Ebből kellett kihámoznom magam. Nálunk mindenki csodásan főz. A nagyim sóskája verhetetlen volt, mindenkinek az volt a kedvence.

– Étterem-tulajdonosként olyan lehet a munkája, mint egy sportcsapat vezetőedzőjéé. Egyetért ezzel?
– Abszolút. Nekem rendelkeznem kell egy vízióval, konkrétan az adott egységre is lebontva, lennie kell hozzá megfelelő játékosállományomnak, amelyet rotáció szerint kell napi szinten pályára küldenem. És igen, ha észreveszem, hogy nem az előre megbeszélt taktikai utasítások alapján történik valami, bele kell nyúlnom a játékba. Én nagyon kritikus vagyok magunkkal szemben, nem is hiszem, hogy túlságosan könnyű velem együtt dolgozni. De nekem kell reálisan látni a hibáinkat, érzékeny lakmuszpapírnak kell lennem.

– Élharcosa annak, hogy engedjük el az évtizedek alatt örökségként ránk maradt balatoni strandételeket és nyissunk az új felé. Ha megreformálhatná a sportesemények büfékínálatát, milyen ételért állnának sorba a szurkolók a szünetben?
– Valamit ropogtatni kell a meccseken, de a szotyola, tökmag helyett inkább magválogatásban gondolkodnék, azt civilizáltabban lehet fogyasztani. Illetve, én nagyon bírom a hotdogot. Jó kovászos pékáruk finom kolbászokkal töltve – jól működne, hiszen nem idegen a mi kultúránktól.

– És mennyire idegen a sporteseményektől a bor? Valljuk be, inkább a sör fogy.
– Én nagyon szeretném, ha a fröccs is népszerűvé válna. Száraz borból, rizlingből – üdvözölném.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2020. december 12-i lapszámában jelent meg.)