A hevesi hímzőasszonyok, akik szinte utolsóként maradtak a piacon
A hiteles kézműves termékekre világszerte egyre nagyobb a kereslet, a legtöbb hazai kézműves azonban nem tud ebből megélni. Szélmalomharcot vívnak a szuvenírboltok által kínált ázsiai tömegáruval, ugyanis semmilyen szabályozás nem vonatkozik arra, mit nevezünk kézműves terméknek. A gazdasági megtérülés és a hagyományőrzés között egyensúlyoz a Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezet.
Nagyjából 5000 főre becsülik a hazai kézművesek számát. A Népművészeti Egyesületek Szövetsége (NESZ) itthon a legnagyobb érdekképviseleti szervezetük: „4000 kézműves tagunk van, de csak 10-15 százalékuk tud ebből hivatásszerűen megélni” – meséli Igyártó Gabriella, a NESZ ügyvezető igazgatója. Sok problémát, de egyben sok lehetőséget is lát a kézművességben: „ha már az állami szféra, vagy a nagykövetségek ezektől az alkotóktól rendelnének, az sokat segítene a kézműveseken” – véli.
„Nagy érték, hogy Magyarországon még ennyien őrzik a népi kézműves mesterségeket. Európa fejlettebb országaiban már rég eltűntek a népi kézműves hagyományok, nálunk átmentődött ez a tudás. Egyre inkább felértékelődnek ezek a tevékenységek, kialakult egy tudatos vásárlói réteg, ami keresi az egyedi, míves termékeket és akiknek elege van már a globalizált, silány tömegáruból” – teszi hozzá.
A valóban kézzel készült termékek ma már csak a piac legszűkebb szegmensében vannak jelen: a cégek, márkák egyéni döntése tartja életben ezeket a megoldásokat. Franciaországban a legismertebb luxusmárkák és divatcégek meg is vették a kézműveseket tömörítő ún. atelier-ket és folyamatos megbízást adnak a hagyományos technikákat még ismerő és vállaló alkotóknak (és mellettük a hevesi szövetkezetnek is), hogy életben tartsák a mesterségeket.
Az 1990-es évekig több mint 70 népművészeti szövetkezet működött még az országban. Szükség volt a foglalkoztatásra, de az itt készült termékekre is, hiszen a piaci lehetőség óriási volt: külföldi és belföldi megrendeléseket teljesítettek a kézművesek, népművészeti bolthálózatban értékesítették az így készült szőtteseket, hímzéseket, festett és faragott tárgyakat, fazekas termékeket, amelyek egy része használati funkciókkal rendelkezett, másik részét ajándéktárgynak szánták. Azóta viszont a termelés nagy része Ázsiában zajlik és nyoma sincs már a korábban virágzó népművészeti bolt- és galériahálózatnak.
A Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezet 1951 óta működik, azóta gondozzák és gyarapítják a mára körülbelül 4000 darabos Mintagyűjteményüket is. Ők az utolsók, akik az országban próbálnak még ebben a formában talpon maradni. 1980-ban több mint 800 tagjuk volt, ma már csak 116 tagja és 54 foglalkoztatottja van a szövetkezetnek. Az elmúlt évtizedekben közel 300 környékbeli bedolgozó asszonynak is szerény, de biztos jövedelmet biztosítottak, akik hímeztek, szőttek, varrtak és rojtoztak. A kisgyerekeket nevelő, beteg vagy idős családtagokat gondozók biztosított munkavállalóként így társadalombiztosítási ellátást és nyugdíjjogosultságot is szereztek.
A szövetkezetnek ma is lenne munkája bőven, de a munkavállalók pótlása szinte lehetetlen. Sokuk már 30-40 éve a szövetkezetben dolgozik és évről évre egyre többen érik el a nyugdíjas kort. A munka nem egyszerű, a bérek pedig nem túl versenyképesek.
Mit hívhatunk kézművesnek?
Ne higgyük, hogy mondjuk a Váci utcában az akár népviseletbe öltözött árusok portékája nem Kínában készül. Míg bizonyos élelmiszereknél van arra vonatkozó szabályozás, mit nevezhetünk kézművesnek, a népművészeti, tárgyi alkotásoknál ezt nem határozza meg semmi. „A turizmus által generált szuvenírtárgyak viszont kiszorítják az alkotókat. A hazai, Hagyományok Háza által kiadott Páva védjegy az, ami itthon egy minőségi garanciát biztosít, az ezzel rendelkező termékek viszont drágábbak. Nem ezeket keresik a kereskedők” – magyarázza a NESZ ügyvezető igazgatója.
A vásárlók hajlandóak jóval többet fizetni egy olyan termékért, amiről úgy hiszik, kézműves – ezt ki is használják a cégek. Ma már szinte minden hímzést lehet géppel is készíteni és még a hozzáértő szemeket is gyakran megtéveszti, mi készül kézzel, és mi már géppel. Erre az is rátesz egy lapáttal, hogy a vásárokon azt tapasztalják a szövetkezet tagjai, hogy az emberek a hímzést és a szövést sem tudják megkülönböztetni. „A ruhákon, ha már egy kis részlet kézzel készült és például a hímzés jelentős része géppel készült, kézimunkaként adják el a cégek a vevőknek. Sokszor nekünk is alig hiszik el a vásárokon, hogy valóban itt készülnek a termékeink” – mondja Báder Miklósné Vera, a szövetkezet elnöke.
Népművészet kontra divatos folk trend
Az elmúlt években a nemzetközi kifutókon is erőteljesen megjelent a folk trend, amely előtérbe helyezi és újragondolja a hagyományos motívumokat és technikákat: így strasszkövekből kirakott kalocsai virágokkal, de digitális printként megjelenő matyóhímzéssel is találkozhatunk. Ez azonban élesen megosztja a népművész, iparművész alkotókat. A fő kérdés az, hogy mennyire szabad hozzányúlni a hagyományos dolgokhoz, hogy az megfeleljen a jelen igényeinek, ízlésének is. Megőrzi-e a motívumkincset egy pamutpóló nyakrészére hímzett rózsaminta? Míg a hagyományőrző alkotások nem feltétlenül állnak közel az átlaghoz, a túl modern megoldások visszatetszőek lehetnek és akár el is riasztják a népművészeti jegyektől a fiatalabb vásárlókat.
Miért lett ismertebb a matyó és a kalocsai?
Magyarország gazdag népművészeti hagyományokkal rendelkezik, a láthatóságért viszont a határon túli, magyarok lakta területekkel is meg kell küzdeniük a hazai régióknak. Itthon a matyó és a kalocsai az, amit mindenki ismer. A hevesi régió és a Palócföld motívumkincse – amit leginkább a hagyományosan kék-piros színvilággal és a sajátos csíkritmusokkal tudnánk jellemezni – ismertségben elmarad a matyó és a kalocsai, színpompás virágmotívumoktól.
De miért alakult ez így? „Egyrészt sok múlott azon, hogy a rendszerváltozás után egy helyi civilszervezet például magára tudta-e vállalni azt, hogy továbbviszi, új formában szervezi ezt az alkotótevékenységet” – mondja a szövetkezet elnöke. A piac pedig nagy úr: míg Hódmezővásárhely híres a jellegzetes szőrhímzéseiről, az iparosítás során már a kerámiák voltak azok, amiket piacképesebbé tudtak tenni. Ugyanez a helyzet a kalocsai és a matyó mintával is: a nagyon színes virágok sokkal inkább megragadták a vásárlók figyelmét, így az eredetileg fehér, piros-kék színvilágot egy cseppet megújították.
Mennyi idő megszőni egy terítőt és mennyibe kerül?
Főleg lakástextíliákat (terítőket, szalvétákat, párnahuzatokat, függönyöket), viseleteket és ajándéktárgyakat készítenek a hevesi szövetkezet tagjai. Egy 140 centiméter széles függöny 20-25 centiméteres mintáján már 2 napig dolgozik az egyik népi iparművészük – 50 éves tapasztalattal. Egy kisebb terítő és a függöny 8-10 ezer forintnál kezdődik méterenként, a ráfordított idő, pedig mintázattól függően 4-5 óra. A piac nem fizeti meg a bonyolultabb mintaelemekkel készülő darabokat, így az alkotók is kénytelenek egyszerűbb díszítményeket alkalmazni és közben próbálják megtalálni az egyensúlyt, hogy a végeredmény ne menjen sem a látvány, sem a minőség rovására. A szükséges anyagokat ráadásul már csak külföldről tudják rendelni, a jó minőségű, természetes alapanyagok beszerzése egyre inkább kihívást és egyre nagyobb költséget jelent.
Hevesen a külföldi bérmunka adja a szövetkezet bevételének több mint felét: az olyan hozzáadott értéket képviselő műveletekkel mint a hímzés és a kis szériás gyártás tudják a megrendelőket megtartani. Még az 1980-as évek elején kezdték el a bérmunkát az osztrák Gössl céggel, mert náluk akkor már hiányzott a munkaerő – azóta is partnerek. A Nina Ricci mellett többek között négy szezonon keresztül dolgoztak a Christian Diornak is: “Volt olyan szalag, amit mi hímeztünk, de Pakisztánban szőtték, a prémet meg már Csehországban készítették hozzá” – emlékeznek vissza. „Egy svájci márkának pedig féldrágaköveket rögzítettünk a ruhákra, nagyon féltünk, hogy nehogy akár egy is elguruljon” – mondja Pataki Miklósné Margó, aki egyidős a szövetkezettel és több mint 50 éve itt is dolgozik. Jellemző egyébként, hogy kisebb szériákat egyre inkább Kelet-Európában gyártatnak a nyugati márkák, azonban a munkaerőhiány és az utánpótlás megoldatlansága a régió országaiban is hasonló problémát jelent.
Meddig élhetnek ezek a mesterségek?
A hagyományos mesterségeket ma már a legtöbben hobbiként, szabadidejükben űzik, a legtöbb kézművest az elhivatottság és a mesterségek életben tartása motiválja. Egymást érik a szövetkezet szakkörei (szövés, hímzés, gyöngyfűzés, faragás, szűrrátét-készítés és fazekasság), amelyektől nem is azt remélik, hogy többen fognak majd ezekkel a mesterségekkel foglalkozni, hanem azt, hogy élőbbé válnak a szakmák, és hogy megismerik, továbbadják a megszerzett tudásukat a szakkörök tagjai.
Milyen támogatást kapnak a népművészethez kötődő alkotók?
2018-tól a Magyar Művészeti Akadémiától igényelhetnek a Népművészet Mesterei havi művészjáradékot, ha már rendelkeznek ezzel a címmel – ezt a címet évente 10 személy kaphatja meg a kormánytól (de pályáznak rá hangszerkészítők, zenészek, táncosok és kézművesek is) és egy egyszeri díjazással jár. A népi iparművész címhez például egy szövőnek legalább 30 zsűrizett alkotással kell rendelkeznie, ami komoly alkotási folyamat a készítő számára, és persze (kutató)munkát, energiát is igényel és ötévente (minimum 6 termék zsűriztetésével) újítani kell.
Ráadásul ezek még mindig nem jelentenek támogatást: akkor árulhatja valaki áfamentesen a termékeit és csak kulturális rendezvényeken, ha megszerzi a Páva védjegyet. Erre bármilyen alkotó pályázhat és a tárgy méretétől, bonyolultságától függetlenül 1500 forintba kerül a zsűriztetés, viszont a zsűrizett terméket árusíthatják csak ÁFA-mentesen. Üzletekben a 27 százalékos áfa révén már nem piacképesek a termékeik. Így maradnak a népművészeti fesztiválok és vásárok, amelyeken viszont nem feltétlenül érik el a célközönséget. Tapasztalataik alapján a skandinávok nagyon tisztelik a szőtteseket és hímzéseket, az amerikai és japán vevők is kifejezetten a hagyományos, magyaros darabokat keresik és a legtöbben magára az alkotási folyamatra is kíváncsiak.
Legyen olyan a terítő, mint a nagyié
A lakberendezésnek és a vendéglátásnak egyre kevésbé részei a textilek: „ez a modern” – mondják sóhajtva. Míg korábban a szövetkezet sok megrendelést kapott vendéglátó partnerektől, egyre inkább az a trend, hogy összegyűrik és kidobják a papírterítőket: „ma már nem szeretnek mosni és vasalni az emberek” – mondják.
Ezzel szemben arról is beszámolnak, hogy egyre erőteljesebben jelen van egy olyan, húszas-harmincas éveiben járó fiatal vásárlóréteg, akik a várakozásokkal ellentétben a vásárokon nem a modern darabokat keresi és ők azok, akik nyitottak arra is, hogy megtanulják ezeket a mesterségeket. „Sok fiatal pár jön hozzánk úgy, hogy olyan terítőt szeretne, mint a nagyié volt. Fontos számukra az, hogy akár ilyen tárgyakon keresztül is, de kötődjenek a családjukhoz, a tárgyak használatával éljék meg szüleik, nagyszüleik múltját” – mesélik.
A félmilliós luxusruhákat készítő magyarok sokszor a minimálbért sem kapják meg
Nagy-Britannia napokig csócsálta a hírt, hogy Meghan Markle angol hercegné 600 ezer forintos Stella McCartney-kabátja a berettyóújfalui Beriv üzemében készült, ahol a dolgozók ezer forintot keresnek óránként. Azt hihetnénk, hogy ilyen történeteket csak Ázsiából hallani, pedig felénk is mindennapos, hogy a luxuskategóriájú termékek olyan varrónők kezei közül kerülnek ki, akik még a minimálbért sem keresik meg.
Egyre többen hordanák, de ki fogja elkészíteni a szegedi papucsot?
Néhány évtizeddel ezelőtt az ország összes cipőgyárában gyártották ezt a „szegedikumot” és exportcikknek is számított, ma már szinte csak egyetlen mester készíti a tavaly újragondolt szegedi papucsot.
